S1M0NE

 

Véletlenül találtam rá erre a filmre, sosem hallottam róla, sőt, a magyar mozikban egyáltalán nem vetítették. Természetesen Al Pacino volt az ok, amiért ismeretlenül is belevágtam, amit egyáltalán nem bántam meg.

Egy rendezőnek sokminden okozhat fejfájást a forgatás során, valószínűleg ezért alakult ki például a produceri foglalkozás, hogy az anyagi kérdések ne őt terheljék. Viktor Taransky (Pacino) számára a legnagyobb gondot a színészek jelentik, korosodó rendezőként visszasírja azokat az időket, amikor még ők fedezték fel és tették naggyá a színészeket. Mostanra erősen megváltozott a helyzet, mivel a kirakatban nem a filmért sokszor legtöbbet tevők vannak, hanem az önjelölt „sztárok”, akiknek sikeressége többnyire azon múlik, mennyire ügyes az ügynökük.

Taransky-nál az utolsó cseppet a pohárban egy már majdnem teljesen kész film főszereplőjének hisztije jelenti, nem csoda, hiszen a csodás színésznő (Winona Ryder) azon akad fenn, hogy nem az övé a legnagyobb lakókocsi. Viktor nem bírja tovább, elhajtja a hisztérikát, de hiába nyújt ez kéjes örömöt nem csak neki, hanem a nézőnek is, a produkció megfeneklik. A stúdió persze könyörtelenül behajtja a határidőket, így sürgősen megoldást kell találnia, különben vége a karrierjének.

Végül teljesen váratlan helyről jön a megmentő, egy rajongója személyében, aki mellesleg programozó zseni. Hank Alano (Elias Koteas) ugyanis egy olyan 3 dimenziós szimulátor programot alkotott, amivel maximálisan helyettesíthetőek a színészek, képes leutánozni az irányító mozdulatait és mimikáját, 100%-ig élethű a végeredmény. Taransky végül más megoldást nem látva, felhasználja ezt a programot – a Simulator One-t – és megteremti Simone-t. A digitális „színésznő” segítségével befejezi a filmet és hatalmas sikert arat. Vagyis a titokzatos felfedezett hozza lázba szinte az egész világot, mindenki az angyali szépségű Simone-ra kíváncsi. Az őrület kezdetét veszi, újabb és újabb fordulatok teszik nehezebbé a látszat fenntartását, s egy idő után úgy tűnik, ki sem lehet szállni…

Szó sincs tökéletesen kivitelezett elméletről, nem kell zseninek lenni, hogy felfedezzük a logikai buktatókat, a technikai megvalósítás lehetetlenségeiről nem is beszélve. De nem is ez a lényeg, sokkal fontosabb kérdéseket boncolgat a film. Vajon képes-e az ember irányítani egy teremtményt, élni anélkül, hogy elveszítse önmagát a színjátékban?

Kedves irónia, hogy bizony a mű-színésznőt is el kellett játszania valakinek, ami belegondolva nem is lehetett egyszerű feladat, Rachel Roberts mégis fantasztikusan megoldotta. A “nagy öreg” pedig szinte egyedül elviszi a hátán az egész filmet, de tőle ez nem meglepő, sőt, el is várjuk.