Mielőtt lemegy a Nap / Before Sunset
A mozi világában ritkán találkozik az ember bensőséges, kliséktől és valótlan fordulatoktól mentes művel. Általában iszonyúan elvont – és többnyire nézhetetlen – művészfilmek lesznek az ilyen szándékkal készülő alkotásokból, de ezer más dolgon is megbukhatnak a készítők. Hiteltelen színészek, pocsék forgatókönyvíró, amatőr zenei vezető és még sorolhatnám napestig. A lényeg az, hogy nehéz olyan filmet készíteni, ami leköti a nézőket másfél órán keresztül speciális effektek, vér és szex nélkül.
A Before Sunset (Mielőtt lemegy a Nap) tulajdonképpen folytatás, az előzmény pedig egyáltalán nem elhanyagolható. 1995-ben készült a Before Sunrise (Mielőtt felkel a Nap), két fantasztikus színész, Julie Delpy (Celine) és Ethan Hawke (Jesse) közreműködésével. A történet mondhatni szokványos, két fiatal összefut egy Budapestről Bécsbe tartó vonaton, beszélgetni kezdenek, majd a célhoz érve, egy váratlan ötlettől vezérelve az amerikai srác megkéri a francia lányt, maradjon vele hazafelé tartó repülőgépének indulásááig, azaz másnap reggelig. Nyakukba veszik a várost, s közben az egyszerű időtöltésből mély beszélgetés alakul ki, majd végül szerelem.
Az együtt töltött délután és éjszaka után megegyeznek, hogy fél év múlva találkoznak újra, ismét Bécsben. Természetesen nem adnak meg egymásnak semmiféle elérhetőséget, kijelentik, hogy ha ez tényleg igaz szerelem közöttük, akkor mindketten ott lesznek a találkán.
Pontosan kilenc évvel később, a közben férfivá vált Jesse Párizsban mutatja be új könyvét, amely közös kalandjukról szól. Beszélgetésükön, gondolataikon keresztül megismertem két fiatalt, tele tervekkel, vágyakkal, naiv várakozással, a kicsivel több mint 90 perc alatt belémivódtak vonásaik, gesztusaik. Jesse-t nézve ugyanazt éreztem, mint amikor egy régi ismerőssel találkozom, bár sok vonás ugyanaz, mégis valahogy más. Ekkor döbbentem rá, hogy mennyire életszerű volt az első rész, hogy tulajdonképpen mennyire megkedveltem azt a két karaktert.
Az ezután következő másfél óra számomra örök élmény marad. Azt hiszem a Lost in Translation kapcsán írta valaki kommentként, hogy furcsa volt a legbensőbb érzéseit a vásznon látni. Látszólag nem történik sokminden, sétálnak, hajókáznak egyet a Szajnán és beszélgetnek. Vallásokról, világnézetekről, politikáról, gazdaságról, szexről, családról, barátokról, életről, halálról, vágyakról, erényekről és hibákról. Azt gondolhatnánk, hogy másfél óra duma hihetetlen unalmas lehet és a ninja filmekhez szokott közönségnek az is lesz, de én vigyorogva, azzal a kissé kellemetlen érzéssel a gyomromban eszméltem rá, hogy már vége is van. Egyszerűen fantasztikus látni a két embert sok szempontból letisztultabban, de mégis bonyolultabban. Annyira életszerű az egész, nem csak a dialógusok, hanem a testbeszéd, a pillantások is, hogy szinte hihetetlen, hogy színészek képesek ezt így eljátszani. Julie Delpy maga is részt vett a forgatókönyv írásában, az általa énekelt zenéket is ő írta, így hitelessé vált bennem az a film alatt kialakult érzés, hogy a filmbéli karakterekben nagyon sok van az őket játszó színészekből is.
Egy barátom azt mondta amikor meséltem neki erről a filmről, hogy hagyjam abba, meg kell néznie, mert így nem tudunk jót beszélgetni róla. Talán sikerült most is kedvet csinálni hozzá és ha valaki megnézi, szívesen várom itt, hogy beszélgessünk róla.
