S1M0NE
Véletlenül találtam rá erre a filmre, sosem hallottam róla, sőt, a magyar mozikban egyáltalán nem vetítették. Természetesen Al Pacino volt az ok, amiért ismeretlenül is belevágtam, amit egyáltalán nem bántam meg.
Egy rendezőnek sokminden okozhat fejfájást a forgatás során, valószínűleg ezért alakult ki például a produceri foglalkozás, hogy az anyagi kérdések ne őt terheljék. Viktor Taransky (Pacino) számára a legnagyobb gondot a színészek jelentik, korosodó rendezőként visszasírja azokat az időket, amikor még ők fedezték fel és tették naggyá a színészeket. Mostanra erősen megváltozott a helyzet, mivel a kirakatban nem a filmért sokszor legtöbbet tevők vannak, hanem az önjelölt „sztárok”, akiknek sikeressége többnyire azon múlik, mennyire ügyes az ügynökük.
Taransky-nál az utolsó cseppet a pohárban egy már majdnem teljesen kész film főszereplőjének hisztije jelenti, nem csoda, hiszen a csodás színésznő (Winona Ryder) azon akad fenn, hogy nem az övé a legnagyobb lakókocsi. Viktor nem bírja tovább, elhajtja a hisztérikát, de hiába nyújt ez kéjes örömöt nem csak neki, hanem a nézőnek is, a produkció megfeneklik. A stúdió persze könyörtelenül behajtja a határidőket, így sürgősen megoldást kell találnia, különben vége a karrierjének.
Végül teljesen váratlan helyről jön a megmentő, egy rajongója személyében, aki mellesleg programozó zseni. Hank Alano (Elias Koteas) ugyanis egy olyan 3 dimenziós szimulátor programot alkotott, amivel maximálisan helyettesíthetőek a színészek, képes leutánozni az irányító mozdulatait és mimikáját, 100%-ig élethű a végeredmény. Taransky végül más megoldást nem látva, felhasználja ezt a programot – a Simulator One-t – és megteremti Simone-t. A digitális „színésznő” segítségével befejezi a filmet és hatalmas sikert arat. Vagyis a titokzatos felfedezett hozza lázba szinte az egész világot, mindenki az angyali szépségű Simone-ra kíváncsi. Az őrület kezdetét veszi, újabb és újabb fordulatok teszik nehezebbé a látszat fenntartását, s egy idő után úgy tűnik, ki sem lehet szállni…
Szó sincs tökéletesen kivitelezett elméletről, nem kell zseninek lenni, hogy felfedezzük a logikai buktatókat, a technikai megvalósítás lehetetlenségeiről nem is beszélve. De nem is ez a lényeg, sokkal fontosabb kérdéseket boncolgat a film. Vajon képes-e az ember irányítani egy teremtményt, élni anélkül, hogy elveszítse önmagát a színjátékban?
Kedves irónia, hogy bizony a mű-színésznőt is el kellett játszania valakinek, ami belegondolva nem is lehetett egyszerű feladat, Rachel Roberts mégis fantasztikusan megoldotta. A “nagy öreg” pedig szinte egyedül elviszi a hátán az egész filmet, de tőle ez nem meglepő, sőt, el is várjuk.
Mielőtt lemegy a Nap / Before Sunset
A mozi világában ritkán találkozik az ember bensőséges, kliséktől és valótlan fordulatoktól mentes művel. Általában iszonyúan elvont – és többnyire nézhetetlen – művészfilmek lesznek az ilyen szándékkal készülő alkotásokból, de ezer más dolgon is megbukhatnak a készítők. Hiteltelen színészek, pocsék forgatókönyvíró, amatőr zenei vezető és még sorolhatnám napestig. A lényeg az, hogy nehéz olyan filmet készíteni, ami leköti a nézőket másfél órán keresztül speciális effektek, vér és szex nélkül.
A Before Sunset (Mielőtt lemegy a Nap) tulajdonképpen folytatás, az előzmény pedig egyáltalán nem elhanyagolható. 1995-ben készült a Before Sunrise (Mielőtt felkel a Nap), két fantasztikus színész, Julie Delpy (Celine) és Ethan Hawke (Jesse) közreműködésével. A történet mondhatni szokványos, két fiatal összefut egy Budapestről Bécsbe tartó vonaton, beszélgetni kezdenek, majd a célhoz érve, egy váratlan ötlettől vezérelve az amerikai srác megkéri a francia lányt, maradjon vele hazafelé tartó repülőgépének indulásááig, azaz másnap reggelig. Nyakukba veszik a várost, s közben az egyszerű időtöltésből mély beszélgetés alakul ki, majd végül szerelem.
Az együtt töltött délután és éjszaka után megegyeznek, hogy fél év múlva találkoznak újra, ismét Bécsben. Természetesen nem adnak meg egymásnak semmiféle elérhetőséget, kijelentik, hogy ha ez tényleg igaz szerelem közöttük, akkor mindketten ott lesznek a találkán.
Pontosan kilenc évvel később, a közben férfivá vált Jesse Párizsban mutatja be új könyvét, amely közös kalandjukról szól. Beszélgetésükön, gondolataikon keresztül megismertem két fiatalt, tele tervekkel, vágyakkal, naiv várakozással, a kicsivel több mint 90 perc alatt belémivódtak vonásaik, gesztusaik. Jesse-t nézve ugyanazt éreztem, mint amikor egy régi ismerőssel találkozom, bár sok vonás ugyanaz, mégis valahogy más. Ekkor döbbentem rá, hogy mennyire életszerű volt az első rész, hogy tulajdonképpen mennyire megkedveltem azt a két karaktert.
Az ezután következő másfél óra számomra örök élmény marad. Azt hiszem a Lost in Translation kapcsán írta valaki kommentként, hogy furcsa volt a legbensőbb érzéseit a vásznon látni. Látszólag nem történik sokminden, sétálnak, hajókáznak egyet a Szajnán és beszélgetnek. Vallásokról, világnézetekről, politikáról, gazdaságról, szexről, családról, barátokról, életről, halálról, vágyakról, erényekről és hibákról. Azt gondolhatnánk, hogy másfél óra duma hihetetlen unalmas lehet és a ninja filmekhez szokott közönségnek az is lesz, de én vigyorogva, azzal a kissé kellemetlen érzéssel a gyomromban eszméltem rá, hogy már vége is van. Egyszerűen fantasztikus látni a két embert sok szempontból letisztultabban, de mégis bonyolultabban. Annyira életszerű az egész, nem csak a dialógusok, hanem a testbeszéd, a pillantások is, hogy szinte hihetetlen, hogy színészek képesek ezt így eljátszani. Julie Delpy maga is részt vett a forgatókönyv írásában, az általa énekelt zenéket is ő írta, így hitelessé vált bennem az a film alatt kialakult érzés, hogy a filmbéli karakterekben nagyon sok van az őket játszó színészekből is.
Egy barátom azt mondta amikor meséltem neki erről a filmről, hogy hagyjam abba, meg kell néznie, mert így nem tudunk jót beszélgetni róla. Talán sikerült most is kedvet csinálni hozzá és ha valaki megnézi, szívesen várom itt, hogy beszélgessünk róla.
Közlekedés helyzetkép – riport
Beszélgetőpartnerem közel három évtizede foglalkozik különböző formában a közlekedéssel. A hetvenes évek végén oktatóként kezdte a pályát, majd egy ideig KRESZ szakértőként segítette kollégái munkáját. Megjárta keletet és nyugatot, 1992 óta pedig a volántársaságokat segíti szakmailag és baleseti szakértőként is.
A közlekedés, konkrétan az autóvezetés olyan hazánkban mint a futball és a politika, mindenki ért hozzá, mindenkinek van véleménye, de érdemleges szakmai véleményt ritkán hallani. Ön hogyan jellemezné az itthoni viszonyokat?
Általánosságban azt mondhatjuk, hogy soha nem látott mértékű társadalmi érintkezés zajlik az utakon. Ebben a mindenki közlekedik állapotban némelyek autóversenyként, némelyek harcászati erőpróbaként, míg mások túlélési gyakorlatként élik meg a közlekedésben való részvételt.
Legátfogóbban, és egyben legegyszerűbben három tényezővel jellemezhető egy adott időszak közlekedési környezetének szerkezete. Ez a három tényező az ember, a jármű, és az út. Ezek egyenként és együttesen alakítják ki belső tartalmuk megjelenésével a közlekedés átfogó arculatát. A belső tartalom fejlődése, vagy éppen a fejlődés elmaradása pedig rányomja bélyegét a közlekedésben elengedhetetlen harmóniára, az együttműködés hatékonyságára, és nem utolsó sorban, a megélhető biztonságra.
Ezek a tényezők mit takarnak tulajdonképpen?
Az emberi tényező megmutatkozik a gyalogosan közlekedőtől a sok tonnás járműszerelvényeket vezetők magatartásában. Ennek összetevői az adottság, felkészültség, járművezetésben megszerzett rutin, a mentális karakter, vérmérséklet, morális beállítottság, pillanatnyi érzelmi és fizikai állapot, sőt bizonyos vonatkozásokban még nemzeti sajátosságok is. Éppen ezért egy társadalom zaklatottsága, megmutatkozik a közlekedés egészén is.
A jármű tényezőben fontos szerepe van a közlekedő járművek átlagéletkorának, műszaki fejlettségének és állapotának. Magyarországon jelenleg átlagon felül jónak mondható a járművek általános műszaki állapota. Ennek hátterében a közlekedési hatóságok eléggé szigorú feltétel rendszere áll. Honi viszonyokat ismerve komoly meglepetést okozott, amikor egy brüsszeli műszaki vizsgáztató állomáson láthattam, hogy szerényebb képességű járművek is gond nélkül megfeleltek az ottani elvárásoknak. Megítélésem szerint pillanatnyilag a legnagyobb gondot e területen a járművek száma okozza, ami a forgalom soha nem látott sűrűségét eredményezi.
Út dolgában sajnos nem állunk túl jól. Nem tudjuk utolérni magunkat sem kapacitás, sem minőség dolgában. Komoly problémákat generál a fennálló járműsűrűség, melynek elhordozására a jelenlegi útburkolatok minősége nem alkalmas. Ilyen forgalom szaporaság mellett nem valósul meg az útfelületek természetes regenerálódása sem. Talán éppen ezért hallható egész Európában egyre markánsabban, hogy a közúti áruszállítás jelentős részét át kell helyezni a vasúti pályára.
Vagyis, ha jól értem, két területen nem állunk túl rózsásan…
Pontosan. Az emberi tényező ráadásul igen összetett terület, befolyással van rá a politikai helyzettől kezdve az időjárásig rengeteg minden, így ezt rendeletekkel, szabályokkal rendbetenni lehetetlen. Az útviszonyok dolgába nem szeretnék belemenni, mivel hiába teszi lehetővé az ország gazdasági helyzete a fejlesztést, sajnos politikusok döntenek a szakemberek helyett.
Ha már rendeleteknél és szabályoknál tartunk, a KRESZ követi ezeket a változásokat, vagyis alkalmas feladata ellátására?
A KRESZ elsődleges feladata a közlekedés életképességének fenntartása. Ránk magyarokra jellemző, hogy a közlekedés alapjait is jogi szövevényben alkottuk meg. Ráadásul egy ideje bajlódunk az uniós jogharmonizáció teljesítésével. De a legtöbb esetben már kialakult helyzetek kényszerítik ki a szabályok megváltoztatását, így a feladat teljesítése komoly kívánnivalókat hagy maga után. Pedig vannak országok, ahol a mienknél sokkal egyszerűbb szabályozás mellett létezik működő közlekedés.
Az utóbbi időben jónéhány jogszabálymódosítás lépett életbe. Egy bizonyos koncepció szerint születtek ezek a változtatások, vagy az előbb említett kikényszerítésről van szó?
Egyértelműen felfedezhető koncepció, az utazók és a közlekedők biztonságának növelése volt a cél.
Tudna erre néhány példát mondani?
A legfontosabbakat emelném csak ki:
- gyalogosok védelmében: 2008 január 01-től láthatósági mellényt kell viselni a gyalogosan közlekedőknek éjszaka és korlátozott látási viszonyok között (akár nappal is), ha lakott területen kívül az úttesten, a leállósávon, vagy az útpadkán közlekednek.
- kerékpárosok védelmében: 2007. június 01-től láthatósági mellényben kerékpározhatnak lakott területen kívül éjszaka és korlátozott látási viszonyok között.
- szemléletváltás történt a biztonsági öv használata terén. Míg eddig a járművezető gondja volt, hogy az övek be legyenek kötve, mostantól az övvel felszerelt ülésen utazó személy felelőssége a biztonsági öv használata.
- pontosították a gyermekek utaztatási feltételeit. Eszerint 3 éves korig csak gyerekülésben szállíthatók a gyermekek és csak olyan járműben, melynek hátsó ülésein van biztonsági öv. Vezető melletti első ülésen csak menetiránynak háttal, speciális gyermekülésben szállíthatók akkor, ha nincs az ülés előtt vagy mellett beszerelt légzsák, vagy az kikapcsolható. Ezek alkalmazásával, az öt súlycsoportnak megfelelő méretű gyermekülés használata, csak a 135 cm-s magasság elérésekor mellőzhető.
A biztonsági övvel kapcsolatban megjegyezném, hogy nagyon sokan nem veszik kellően komolyan a kérdést. Napjaink statisztikája azt mutatja, hogy a gyorshajtás után a második leggyakoribb oka a halálos következményű baleseteknek, a biztonsági öv használatának hiánya. Vitathatatlan tény, hogy nehezen barátkozunk a használatával, pedig az egyre szaporodó légzsákos autóinkban halálos következménnyel járhat a biztonsági öv mellőzése. Ez abból következik, hogy a be nem kötött test tulajdonképpen “frontálisan” ütközik a 300 km/órás sebességgel kirobbanó légzsákokkal. Így ez a két igen hasznos eszköz csak együtt használva nyújt valós biztonságot.
A jogszabályok módosításánál sokkal durvább beavatkozásnak tűnik a büntetések szigorítása. Szakmailag vizsgálva a kérdést negatív, vagy pozitív hatásra számíthatunk?
Mondhatom, hogy ideális helyzet az lenne, ha nem büntetésekkel kellene bizonyos tendenciákat megváltoztatni. A büntetésekben nincs szakmaiság. A közlekedés szakma önmagában hordja a megoldásokat, ráadásul gazdag és szép, ha megfelelő módon állunk hozzá. Szépsége valahol ott kezdődik, amikor egy újszülött elkezd járni, és közben mindenki örül. Hibákat ott követünk el, amikor képességeink kifejlődésével önmérséklet nélküli és felelőtlen mozgáskultúrát teremtünk magunk körül. Éppen a közlekedés szakmaiságát tisztelve, egy egészséges kontrollal szabályozhatnánk viselkedésünket az utakon. Ehhez nagy segítség lehetne, ha a jelenleginél sokkal nagyobb ember érték szemlélettel látnák a technika, a járművek és célok mögött az embert. Ha ez az önszabályozás nem működik, akkor marad a büntetés.
De ez csak kényszerhelyzet, amin aztán lehet felháborodni, esetleg megpróbálni kijátszani. Például a hamarosan élesben alkalmazott objektív felelősség gyakorlata egyértelműen köszönhető annak, hogy nagyon sokan füllentéssel akartak kibújni a büntetés alól. Megítélésem szerint egy felelősségteljesebb közlekedési magatartás célravezetőbb eszköz lenne a helyzet megváltoztatásában.
Sok kritika éri a tanuló vezetők képzését is. Valóban kevés a megszabott idő, vagy a módszerrel lehet gond?
Tapasztalatom azt mondatja, hogy gond van a képzés rendszerében is, de nem kevesebb a baj a jogosultságot szerezni akarok mentalitásával is. A képzés rendszerén sokat segítene, ha csak a szakma mesterei végeznék ezt a feladatot. És ez alatt értem azt, hogy legyenek a legjobbak a képzést érintő valamennyi szakmai területen, plusz legyenek jók a tudás átadásának módszertanában, legyenek karizmatikus előadók, empatikus tanítók. Természetesen ennek alapja az erre érdemesek ilyen szintre való képzésével kezdődhet. Ha valakinek ez csak foglalkozás, netán jól jövedelmező vállalkozás, akkor nem csak a szakma, hanem a közlekedés összes résztvevője is károsul.
A másik oldalon nagy baj, hogy a tanulók sokszor gyorsan és nagyon olcsón akarják a jogosítványt. Nagyon kevés az olyan eset, amikor valaki belátja, hogy a járművezetés nem veleszületett adottság, ezért türelmesen nekiáll mindent alaposan megtanulni. Még ma is vannak, akik az első foglakozáson döbbennek rá, hogy az út szélén vannak közlekedési táblák. Jó lenne, ha mindenkiben tudatosulna, hogy a közlekedésben a felkészültség igen gyakran élet-halál kérdés. És ennek megfelelően állnánk a képzéshez és a tanuláshoz is.
Ön min változtatna?
A „csak megtanítás” gyakorlata helyett a „rá nevelés” módszerét látnám célravezetőnek. Jelenleg ha valakinek szerencséje van, akkor kisebb bukfencekkel leélheti az életét a fiatalon megszerzett jogosítvánnyal. Ez több évtizedes ellenőrizetlen közlekedést jelenthet és nincs biztosíték arra, hogy a különféle hatások következtében nem deformálódik az akár profin kezdett közlekedési életút.
Pillanatnyilag ezen az elven létezik a renitensek részére, az ún. utánképzési rendszer. De ahhoz, hogy valaki erre kötelezve legyen, valamit már nagyon rosszul kell csinálnia, az erre a képzésre önként jelentkezők száma pedig egyenlő a nullával. Jó szolgálatot tenne, ha időnként megnézhetnénk a már 5, 10, 15 éve vezető személy alakulófélben levő, netán megszilárdult közlekedés szemléletét, vezetési gyakorlatát. Az a tapasztalatom, hogy hamar előjönnek az árulkodó jelek, a korrigálandó területek. Persze ezt nem valami büntetésként kellene bevezetni, hanem a segítés, a támogatás, netán a mesterré avatás szükségének meggyőződésével. A továbbképzések gyakorlatában azt is tapasztalom, hogy „régi motorosokat” valóban nagyon nehéz akár kicsit is formálni. Azonban, ha alapos szakmaiságot tudunk velük szemben felmutatni – és van ehhez elég türelmünk is -, akkor hallgatnak a jó szóra.
Említette, hogy többször megjárta a Közel-Keletet, uniós csatlakozásunk óta pedig nyugat-európai tapasztalatokat is szerzett. Milyen különbségeket tapasztalt a különböző közlekedési kultúrák között? Melyik területtől lenne érdemes tanulnunk?
Kizárólag földrajzi elhelyezkedés szerint nem lehet tipizálni a közlekedési kultúrát. Inkább azt mondhatom, hogy keleten és nyugaton, vagy akár nemzetenként egy-egy sajátságosság hangsúlyosabban jellemző. Mert Európában is vannak igen nagy eltérések, mondjuk a spanyol vagy a skandináv közlekedési helyzet között. Talán a legkiegyensúlyozottabb helyzet a német nyelvterületeken található. Türelem, udvariasság, közlekedéstudatos magatartás dolgában van mit tanulnunk tőlük. A keleti helyzet jelentősen abban tér el a nyugatitól, hogy még az együvé tartozó területen kialakult közlekedési arculatok között is jelentős különbségek mutatkoznak. Így van ez például Oroszországon belül. De egészen más a helyzet közép-keleten, mint dél-Ázsiában, vagy a távoli Japánban.
Az ellenben szembetűnő, hogy a keleti ember életfilozófiájából adódó sajátosságok megmutatkoznak a közlekedésben is. Jobban tetten érhető az ember központú közlekedés szemlélet. Ennek a szemléletnek a térnyerése sokat javítana a magyar közlekedési helyzet jelenlegi állapotán.
Köszönöm, hogy elfogadta a felkérést.
Tehetségkutatók – múlt, jelen és jövő
A tehetségek felkutatása és versenyeztetése nem újkeletű dolog, az ősi arabok már sokezer évvel ezelőtt rendeztek történet-mesélői megmérettetéseket, amely egyben a közönség szórakoztatását is szolgálta. A múlt században feltalált kommunikációs csatornák aztán lehetővé tették, hogy egyre nagyobb hallgató-, avagy nézőközönség adhasson hangot véleményének arról, ki a legtehetségesebb. Igen népszerű volt a rádiós változat is, de az igazi áttörést a televíziós adaptáció hozta.
Így volt ez kis hazánkban is, alig öt évvel az első kísérleti adás után – február 13-án -, a Magyar Televízió elindította egyik legsikeresebb műsorát, a Ki mit tud?-ot. Az 1962. év 6. heti programfüzetében a következő beharangozó volt olvasható:
Döntsön a zsűri! A fehéret hasonlítsa a feketéhez! Vesse össze a színskála valamennyi tagját, válassza ki sok száz jelentkező és a legkülönbözőbb műfajok közül: ki utazik a VIT-re. A szerkesztésbe Fortuna istenasszony is bekapcsolódik: ő dönti el, ott az adás helyszínén, hogy ki kerül a kamera elé. … Amikor a művészekből álló zsűri szavazásra emeli a kezét, nem elégszik meg csak a produkcióval. Vizsgázzanak a fiatalok ízlésből, sokoldalúságból, tehetségből, de emberi magatartásból is. S hogy ez az elv valóban érvényre jusson, a zsűri döntését a nézőknek kell jóváhagyniuk!
A siker óriási volt, az egész országot lázba hozta a lehetőség, százával jelentkeztek a fiatalok, nem csupán a helsinki utazás miatt, hanem egyszerűen csak megmutatni tehetségüket.
Koncz Zsuzsa és Gergely Ági (a két Gézengúz) levelezése a Ki mit tud?-ról
A környező (szocialista) országok is felfigyeltek erre a kezdeményezésre, így aztán a júliusi döntőt már külföldről is figyelemmel kísérték, sőt, később le is másolták az ötletet. Ékes bizonyítéka a közönség befolyásának a nyertesek személyét illetően, hogy a döntő után több ezren adtak hangot felháborodásuknak, mivel Hacki Tamás kimaradt a VIT-re utazó csapatból. A levelek hatására a zsűri és a KISZ Központi Bizottsága úgy döntött, hogy negyedikként mégis elküldik az ifjú füttyöst a nemzetközi vetélkedőre.
Pedig az akkori zsűri – akik a korabeli értelmiség jeles képviselői közül kerültek ki -, a lehető legtávolabb állt az utóbbi idők hasonló jellegű műsoraiban bohóckodó, ki tudja ki által mértékadónak és szakmainak titulált “bíráskodóktól”. A fellépők felkészítését szakemberek végezték (Pernye András, Major Tamás, Petrovics Emil), bizonyítva, hogy a szórakoztatás mellett, a minőség a legfontosabb szempont. Rengeteg neves művész pályája indult a Ki mit tud?-dal, a teljesség igénye nélkül néhányuk: Kern András, Gálvölgyi János, Ungár Anikó, az Illés zenekar és a vasárnap elhunyt Szegedi-Molnár Géza is.
Hosszú évtizedek teltek el és bár voltak próbálkozások, valahogy nem sikerült megismételni a nagy dobást. A nyugat is hasonló utat járt be, a hetvenes évek nagysikerű brit produkciója, a Pop Stars után hosszú évekig vegetáltak, már új évezredet írtunk, de nem jött el az átütő siker. Mígnem, 2001 őszén, egy angol úriember, Simon Fuller útjára indította a Pop Idol című showműsort. Szokatlan módon a nagy ötlet nem egy televíziós producer, hanem a magát impresszáriónak tituláló zenei szakember fejéből pattant ki. A legfőbb változás az elődökhöz képest az volt, hogy levette az újdonság felmutatásának kényszerét az indulók válláról, helyette a megmérettetés alapja a megelőző korok különböző stílusaiban való helytállás lett. A harmadik évezredhez méltón, immár interneten keresztül is lehetett szavazni, s a nézők végül Will Young-ot találták a legtehetségesebbnek.
Ám Fuller nem állt meg itt, a néha már túlzottan is szókimondó stílusáról híres Simon Cowell zenei kiadó-tulajdonossal karöltve, rögtön a következő évben megcsinálta az amerikai változatot, American Idol néven. Cowell zsűritagként is részt vett a műsorban, kemény és kíméletlen kritikái bizony nagyon szokatlanok voltak az amerikaiak számára, de ez sem állhatott a siker útjába. 2002-ben hivatalosan 19 országban készítettek az Idol franchise alapján tehetségkutató vetélkedőt, valójában ennél jóval több koppintás készült, köztük a Megasztár is. 2003-ban aztán megrendezésre került a World Idol, 11 ország nyertese versengett nemzetközi zsűri előtt a kitüntető címért, melyet végül a norvég Kurt Nilsen nyert el.
Az American Idol első sorozata hétről-hétre megdöntötte a nézettségi rekordokat, végül összesen több mint 100 millióan szavaztak kedvencükre. Hogy ebből hányan voksoltak a nyertesre, Kelly Clarkson-ra, nem tudni, azonban az idő igazolni látszik döntésüket, a texasi hölgyemény lemezei rendre 5-6 millió példányban kelnek el csak az USA-ban, és rengeteg díjat bezsebelt, többek között két Grammy-t is.
Az amerikaiak lelkesedése azóta sem hagyott alább, jelenleg a hetedik évad folyik, ezt már nekem is módomban áll követni és örömmel konstatálhatom, hogy minden idegesítő körülmény ellenére a műsor megvalósítja célját. Talán csak egy 17 éves fiút emelnék ki, David Archuleta igazi őstehetség, többnyire mentes a szokásos allűröktől, valóban nagy reménység.
Cowell az Idol sikerén felbuzdulva 2006 nyarán visszatért a tehetségkutató-vetélkedők hagyományos verziójához. Az angol változat körüli problémák miatt az államokban készült America’s Got Talent került előbb terítékre, ahol ismét mindenféle kategóriában indulhattak a versenyzők. Mégis mind a két évadot énekesek nyerték, az elsőt a 11 éves Bianca Ryan, a másodikat pedig egy fantasztikus tehetség, Terry Fator hangutánzó-hasbeszélő (valójában “haséneklő”).
Tény, hogy a közönségszavazás helyre tudja hozni a rossz zsűriválasztás okozta hibákat (David Hasselhoff, ugyanmár), de azért szerencsésebb, ha a “bírák” kiválasztása is igényesen történik. A tavaly nyáron lefolytatott Britain’s Got Talent többek között ezért is áll a szívemhez legközelebb, a bőgőmasina Amanda Holden-t leszámítva ez a produkció végre teljesen a tehetségekről szólt. Kellett ehhez persze az is, hogy a meghallgatásokra elmenjen például Paul Potts, egy mobiltelefon forgalmazó, és Connie Talbot, a tündéri, hat éves kislány is.
Van magyar tehetség?
Minden bizonnyal. Hogy elmenne-e egy ilyen vetélkedőbe kipróbálni magát? Ebben már nem vagyok olyan biztos. A Megasztárt alapul véve egyértelműen azt mondanám, hogy nem. Kezdve az irtózatosan rossz zsűri és műsorvezető választással, az eszetlen és átgondolatlan amerika-koppintásig, rengeteg ok lehet, ami miatt egy komoly ember be nem teszi a lábát még a válogatásra sem. A csicsa és nagy felhajtás helyett például lemásolhatták volna a készítők a hozzáállást: sem az angol, sem az amerikai változat esetében nem kellett emelt díjas sms-t fizetniük a szavazóknak és a hívásokat is normál díjszabás szerint számolták fel, az internetes szavazás pedig természetesen ingyenes volt. Az eddig zsűrit játszó alakulat – Presser Gábor kivételével természetesen – leginkább elriasztotta a nagy többséget, ami abszolút érthető, melyik – akár több éve közönség előtt éneklő, zenélő – ifjú teszi szívesen a sorsát hozzá nem értő kezekbe?
A szavazósdit talán már a zsűri kiválasztásánál el kellene kezdeni, hiszen ők fogják megszabni, kik lesznek azok, akik közül aztán majd a selejtezők során válogathatunk. A befektetők pedig ne a horribilis összegű sms és hívásdíjakon szedjék meg magukat, hanem készíttessenek minőségi reklám és promóciós anyagokat. Személy szerint ha tehetném, felkutatnám a vállalkozó kedvű hazai szakembereket és csak annyi reklámot tennék be, hogy ne legyen veszteséges a produkció. Így talán elő lehetne csalogatni a bátortalanabbakat, az eddig húzódozókat is és bizonyságot nyerne, hogy Magyarországon is vannak tehetséges emberek.
Jamie Cullum – jazz vagy mi
Ha egy jazz-zenészre gondolunk, legyen az akár énekes, zongorista, bőgős, gitáros, legtöbbünk fejében ápolatlan, nagyon elmélyült, kicsit elborult tekintetű fazonok jelennek meg. Persze vannak kivételek, mint Diana Krall, róla inkább a távolba meredő tekintet ugrik be, vagy mint Norah Jones, aki szenvtelen arccal bűvöl el bennünket. De ők egyébként is a populárisabb oldalt képviselik, nem a keményvonalas, agyonszűkített-bővített, diszharmóniákkal teletűzdelt jazz-t. Ez a két-három előadási mód nagyjából meg is határozza azt, hogy kikhez jut el ez a stílus. De mi van azokkal akiknek nem jön be a punnyadás, hiába kedvelik alapvetően magát a zenét? Pontosan nekik lehet megoldás Jamie Cullum.
Amikor a kezembe nyomták a Live at Blenheim Palace c. DVD-jét, eléggé meglepődtem, egyrészt mert az illető Guns’N Roses-on és Kárpátián nevelkedett, másrészt azt találta kérni, hogy vigyek neki sok-sok jazz zenét. Mondanom sem kell, igen kíváncsi lettem, vajon mit tudhat ez a fiú, mivel hozta így lázba ezt a leányzót. Igazából a vetkőzésen kívül semmi ötletem nem volt, így nem tehettem mást, az első adandó alkalommal nekiveselkedtem, 5.1 beizzít, lássuk. Éppen vaníliás tejberizst majszoltam, de rögtön az első percben megállt félúton a kezemben a kanál, ugyanis az ifjú azzal kezdte első számát, hogy belerúgott a zongorába. Nem egy szokványos megközelítése a műfajnak, gondoltam, pár másodperc múltán tudati szinten is visszazökkentem annyira a valóságba, hogy bevégezzem a kanálban leledző rizs sorsát – sikertelenül. Ha kép nélkül, csak hallgattam volna a koncertet, nem biztos, hogy elsőre feltűnik miket művel a művész úr a hangszerrel, de így képpel a látvány sokkoló volt. Ütötte-vágta, rúgta, ráállt, ráugrott, amit csak ember el tud képzelni. Természetesen mindezt úgy, hogy közben tökéletesen passzolt a muzsikába, nem öncélú rombolás volt ez, de azért meglehetősen szokatlan színpadképet nyújtott.
Beindult a show, néha mutatták a nézőteret és megelégedéssel nyugtáztam, hogy nem csak nekem lenne szükségem egy jókora adag repülősóra. Pár szám után pont amikor már kezdtem kíváncsi lenni, hogy nyugalmi állapotban vajon mire képes a zongorával, remek időzítéssel váltott is, következett a What a difference a day make. Nem sűrűn hallottam zongorát ilyen finoman, lágyan megszólalni, s a pár pillanattal előbb még vadlóként dübörgő hangszerből kezesbárány lett. Sokarcúságát bizonyítandó, a következő számnál gitárt fogott, ami nem kevésbé profin szólalt meg kezében, ezzel engem végleg meggyőzve. A közel két órás koncertet egy szuszra végignéztem, feldolgozások és saját számok váltották egymást, de bármi is szólt éppen, a képernyőn keresztül is átjött az a hihetetlen energia, amivel belevetette magát az előadásba. Biztos vagyok benne, hogy egy-két kékharisnyát úgy kellett összekaparni a földről, de megérdemlik, miért nem nézték meg előre youtube-on, mi vár rájuk.
Az első
- De… miért?
Hosszú ideig nem jött válasz, végül egy nagy sóhaj után:
- Nem tudom…
Nem tudja… hogyhogy nem tudja? Ő tette, ő döntött, tudnia kell! Némán fürkészte a lány arcát, próbálta elkapni a tekintetét, hátha abból ki tud olvasni valami választ. Gondolatai őrülten száguldoztak, képtelen volt rendezni, vagy akár csak lelassítani őket.
- Nem szeretsz már?
Megdöbbenve hallgatta a saját hangját, ahogy feltette a kérdést. Úristen, hogy kérdezhettem ekkora hülyeséget… persze, hogy nem szeret már, különben…
- De igen, csak…
- Csak?
- Csak…
Csak… Mit akar ez jelenteni? Szeretlek, csak nem annyira? Szeretlek, csak véletlenül szétnyílt a lábam? Ez már túl sok volt, a gyomrát szorongató kellemetlen érzés mellé váratlanul erős fejfájás is társult. Feladta a küzdelmet és utat engedett örvénylő gondolatainak. Nézte a nőt, a Nőt, aki már több mint négy éve a társa volt. Hm, volt… tényleg ennyi? Nem tudta mit tegyen, de még azt sem, hogy mit gondoljon. Az egyik pillanatban szerette volna magához ölelni, úgy érezte az öleléssel semmissé teheti az egészet, a másikban keserű undor fogta el, amit egyből szégyenérzet követett, hiszen a szerelméről volt szó.
Hirtelen emlékképek tolultak elé. Az első titkos pillantások, a séta, amin meg merte végre fogni a kezét… az éjszakába nyúló beszélgetések… az első csók és amikor először simogatta meg a melleit. A földszintről felhallatszott az édesapát ünneplő család beszélgetése, nevetése, ők mit sem sejtettek mindabból ami az emeleten történt. Istenem, hogyan fogom elmondani nekik… Az emlékek pedig csak jöttek szüntelenül, újra átélte a pillanatot, amikor bevallotta szüleinek, hogy szerelmes, érezte az izgalmat és a félelmet, hogy vajon mit szólnak a sokkal idősebb lányhoz. Eszébe jutott, milyen határozott és bátor volt akkor, szilárdan állta a kérdések özönét, semmi sem tántoríthatta el.
A kontraszt – az akkori és a mostani állapota között -, visszarángatta a jelenbe, de csak egy pillanatra, aztán már a sokat tervezett esküvőjükre gondolt. Viktória… a leendő kislányunk… mi van ha terhes lett attól a férfitól? Képtelen volt elviselni a lehetőséget, rémülten visszakozott és megpróbálta összeszedni magát. Mégis, valahonnan nagyon mélyről egyre jobban hatalmába kerítette egy még sosem tapasztalt érzés. Beletelt egy kis időbe, mire beazonosította a tehetetlen dühöt, amit a megalázottság gerjesztett és táplált benne. Olyan elemi erővel támadta meg, hogy esélye sem volt ellenállni, teste remegett és életében először ütni akart, kiadni magából a haragot, az elkeseredettséget… de őt még most sem tudta bántani. Kapkodva nézett körül, nem bírta már tovább és egyetlen ökölcsapással szétzúzta a rádiósmagnót, nem érzett fájdalmat, csak bámulta a földre hullott darabjait.
- Ne haragudj rám… – szólalt meg hirtelen a lány és végre elkezdett sírni.
Egy szempillantás alatt elszállt belőle minden harag. Helyette iszonyú kétségbeesés fogta el, rideg, bűzös félelem. Mi lesz velem nélküle? Elképzelni sem tudom a jövőt, nem veszíthetem el, nem ér a büszkeségem ennyit… kellesz nekem – gondolta magában, miközben a lány szemébe nézett -, az enyém vagy, az enyém kell, hogy legyél! Nem tudta tovább tartani magát, a könnyek megállíthatatlanul jöttek és elmosták maradék dühét. Összeszedte minden erejét és lassan a kezére tette a kezét, majd elcsukló hangon annyit mondott:
- Szeretlek.
Hivatali patkányok / Office Space
Cirka kilenc évvel ezelőtt, sok-sok “nincs tapasztalata” válasszal lezáródott interjú után sikerült elhelyezkednem egy nagynevű multinál. A cég winchestereket gyártott, a társaság elég vegyes volt, nem okozott sok nehézséget csoport- majd műszakvezetői posztot szerezni. Mégis, egy évvel később, gondolkodás nélkül vállaltam el ugyanezen cég másik iparágban tevékenykedő leányvállalatánál egy rendszergazda állást, nem csak az akkor hihetetlen soknak tűnő fizetés, hanem az irodai környezet és a várható előrelépési lehetőségek miatt is. Akkor még nem sejtettem mi vár rám, de azt végképp nem, hogy készül egyszer egy film, ami tökéletesen bemutatja mindazt, amit a mindennapjaimban megtapasztalok, sok kollégámmal egyetemben.
Így aztán nem meglepő, hogy amikor kezünkbe került az Office Space c. alkotás (magyarul Hivatali Patkányok), pillanatok alatt óriási népszerűségre tett szert, s hamarosan már fejből idézgettük belőle kedvenc mondatainkat. Tehettük ezt azért is, mert rengeteg alkalom volt rá, az említett hasonlóságok miatt, a szituációk szinte adták magukat, könnyedén bele tudtuk illeszteni a filmben látott-hallott eseményeket és a hozzájuk kapcsolódó poénokat. Éppen ezért titulálnám rétegfilmnek az Office Space-t, jópár ismerősnek ajánlottam már, de aki nem dolgozott ilyen környezetben, az csak nézett bután, hogy hol is itt a poén. De akinek vannak ilyen tapasztalatai, garantáltan minden pillanatát élvezni fogja.
Egy jó vígjáték legfontosabb összetevői a karakterek, márpedig ebben a filmben egyáltalán nem vagyunk híján a jól kitalált és profin megvalósított karaktereknek. Egytől-egyig megtestesítenek egy olyan típust, amit minden ilyen munkahelyen megtalálhatunk; természetesen kicsit azért eltúlozva a jellemvonásokat. Főhősünk – Peter Gibbons (Ron Livingstone) – átlagos fiatalember, aki egy informatikai cégnél dolgozik, vagyis inkább szenved. Mindennapjai többnyire nem a hasznos munkáról, hanem a TPS jelentések különböző fedlapjait hiányoló főnökök nyavalygásáról szól. Ő maga úgy jellemzi a helyzetet, hogy minden reggel amikor felkel, úgy érzi az élete legrosszabb napja. A munkáját teljesen értelmetlennek találja, gyanítja, hogy a barátnője megcsalja, így aztán minden mindegy alapon, elmegy egy megoldást kínáló hipnotizőrhöz. Egy váratlan esemény azonban félbeszakítja a kezelést, nem kis kavarodást okozva Peter életében…
Nem mehetek el azonban szó nélkül a mellékszereplők mellett sem, igazából mindegyikről külön cikket lehetne írni. Rögtön ott van Milton (Stephen Root), akit a fejlécben olvasható mondata miatt egyből a szívünkbe zártunk. A tűzőgéphez való kissé furcsa vonzódását is megértettük, hisz nagyon bosszantó tud lenni, ha rendszeresen eltűnnek a jól bevált eszközeink. Felháborodás és sajnálat váltakozott bennünk, amikor lemaradt a szülinapi tortáról, vagy amikor leküldték az alagsorba, hogy ne legyen szem előtt.
Persze kell valaki akit utálni lehet: ki más mint a főnök? Bill Lambergh (Gary Cole) valami hihetetlenül alakítja a bögréjével mászkáló, fontoskodó, csupaséró, undorító figurát, akiben megtestesül minden, amitől egy főnököt melegebb éghajlatra küldenénk. Elnyújtott, vontatott mondatai, a ciccegés, a pofátlan túlórabeosztás, de még a Porsche is mind-mind tökéletesen mintázza napjaink tipikus manager-ét.
Nem csak az emberek játszanak fontos szerepet egy ilyen helyen, hanem bizonyos tárgyak is. Hatalmas respect az írónak, amiért megajándékozott bennünket egy olyan jelenettel, amiről mindegyikőnk csak álmodik, ha elmegyünk a nyomtató mellett. Hosszú évek tapasztalata, minden racionális érv és tény ellenére azt bizonyítja, hogy a gépnek igenis lelke van, és a nyomtatóba került az egyik leggonoszabb…
Végezetül pedig egy örökérvényű figyelmeztetés: Ne feledjék, minden döntésük előtt tegyék fel maguknak a kérdést… Vajon jó ez a cégnek?
Legyőzhetetlen / Invincible
A hetvenes évek közepén új fogalommal ismerkedtek az amerikai nagyvárosok: pénzügyi stressz. A közel egy évtizede tartó gazdasági válság elérte a legnagyobb városokat is, a komolyabb ipari cégek után emberek tízezrei néztek máshol megélhetés után. Nem volt kivétel ezalól Philly sem, a Liberty Bell otthona súlyos gazdasági válsággal küszködött. Ha volt is munka, a bér sokszor elmaradt, szerződést sztrájkkal se nagyon lehetett kiharcolni, egyre kétségbeejtőbb volt a helyzet. A nyomasztó hétköznapok egymásutánjában, csupán néhány apró öröm jutott a többnyire nehéz fizikai munkából élő munkásosztálynak. A keményen végigdolgozott hét után, vasárnaponként az egyik ilyen a Philadelphia Eagles volt.
A leghűségesebb rajongókat természetesen nem tántoríthatta el semmi, kitartottak csapatuk mellett még a legnagyobb kudarcok idején is. Márpedig ebben az időszakban nem is jutott más az Eaglesnek, csak vereség, így erős kiábrándultság lett úrrá nem csak a csapaton, hanem az egész városon is. Desperate times need desperate measures, tartja a francia, az új edző pedig ennek fényében nyílt válogatást hirdetett, amire bárki jelentkezhetett.
A munkanélkülivé vált tanárember, Vince Papale (Mark Wahlberg) is elment erre a válogatásra, ahol aztán a több száz jelentkezőből egyedül neki adták meg a lehetőséget, hogy valóra váltson egy álmot és igazi Eagle lehessen. Kemény fába vágta a fejszéjét, de nagy előnyt jelentett számára barátai és szinte az egész város támogatása, akik mind belé vetették minden hitüket és reménységüket.
Alapjaiban véve egy tipikus népmesével állunk szemben, a szegény parasztlegény hősies kalandok árán királyfivá válik, elnyeri a királylány kezét és a nép ünnepel. Aki látta az Any Given Sunday-t (Minden héten háború), az egy egészen más stílusú filmet látott az amerikai fociról. Hihetetlen jól “átjön” az a nyomasztó hangulat, ami az emberek napjait jellemezte, és éppen ezért teljesen átéreztem azt a szenvedélyt, amit a lelátókon tapasztalhat az ember, teli torokból üvöltve. Sosem kedveltem igazán az amerikai focit, nem értettem, mi a nagy pláne benne, de a nyitó képsorokban olyat láthattam, ami által értelmet nyert minden. Megértettem miért lehet élvezni ezt a sportot egyszerű emberként is, s talán ez a legnagyobb érdeme ennek a filmnek, hogy nem egy felturbózott show-t látunk, hanem életszerű pillanatokat.
Nagyon jó választás volt Mark Wahlberg, de nem elhanyagolhatóak a mellékszereplők sem, akik szintén fantasztikusan alakítanak, minden karakter mesterkéletlen, élő és hiteles. Olyan embereket ismerhetünk meg, akikben felfedezhetjük önmagunkat, ezért garantálom, hogy aki belevág és végignézi az Invincible-t, az az utolsó tíz percben – hozzám hasonlóan – képtelen lesz nyugton ülni és legszívesebben velük együtt ugrana fel a fotelból. Az már csak ráadás, hogy a film valós eseményeken alapul…
Sztárom a párom
Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Persze 9-10 éves korban ez még egészen mást jelentett, mégis, felfedezetlen területre tévedtem, tele újdonsággal. Minden tökéletes volt, egy apró bibit leszámítva: Sandra nem igazán viszonozta érzelmeimet, aminek legfőbb oka az lehetett, hogy fogalma sem volt róla, hogy élek. Bár valószínűleg akkor sem történt volna ez másként, ha Miss Bullock tudott volna létezésemről, de ez engem cseppet sem zavart – egy ideig. Visszagondolva arra az 1-2 évre, amíg megtehettem, hogy ilyen plátói érzelmeknek teret adjak, igazán boldog időszak volt. Ki lehet nevetni, de sokat álmodoztam arról, hogy milyen lesz a találkozás, mit fogok mondani, meg úgy összességében mi fog történni.
Emlékszem, a kedvenc történetem itt zajlódott a falunkban, én éppen bicajoztam lent az emlékmű környékén, amikor hirtelen Sandra feltűnt tépetten, koszos ruhában, ziláltan. Odaszaladt hozzám és segítséget kért, mert gonosz emberek üldözték, én pedig – a hős férfiú – felajánlottam neki, hogy jöjjön el a házunkba, ott elbújtatom és kap enni. Így is történt, eljött, én sütöttem neki rántottát (az egyetlen ételt amit el tudtam készíteni), ő pedig megfürdött addig. Napokig nálunk maradt, sokat beszélgettünk, sétáltunk, nevetgéltünk, zongoráztam neki, s szép lassan belém szeretett. Szerelmünk beteljesülése minden esetben egy hihetetlenül hosszú szájrapuszi volt, be szép is az ártatlanság kora.
Aztán úgy hozta az élet, hogy alig 3-4 év múlva igazi szerelemre lobbant szívem és Sandra emléke lassan a homályba veszett. Jóval idősebb volt nálam a leányzó, és bár sok szempontból bőven meghaladtam korom érettségét, hamar kiderült, hogy párkapcsolat terén van mit pótolni. Mint mindenkinek, nekem is volt ideálom, aminek az illető sok szempontból meg is felelt, mégis a legfontosabb dolog amit megtanultam, az volt, hogy Őt magát szeressem, ne egy elképzelt, az aktuális partnerbe beleképzelt, nem létező valakit. Volt egy vicces szituáció, amikor – ha jól emlékszem ’95-ben – együtt néztük az Aludj csak én álmodom c. filmet, eszembe jutott pár évvel azelőtti önmagam és mulatságos vonzódásom a filmben főszerepet játszó színésznőhöz, miközben életem igazi nagy szerelme ott ült mellettem. Csodálatos éveket töltöttünk együtt, megvalósult minden, amiről taknyosként Sandra kapcsán álmodoztam, sőt, jóval több is.
De sajnos csúnya vége lett, meg kellett tapasztalnom a szerelem árnyoldalát is. Fura módon, valami hasonló helyzetbe kerültem, mint gyerekkoromban: szerelmes voltam valakibe, aki elérhetetlenné lett számomra. Szörnyű másfél év volt, de szerencsére nem vagyok szuicid alkat, megmaradtam. Ezalatt láttam a címadó filmet is, meglepően sok érzelmet és helyzetet felismertem a saját életemből. Persze a szerelmi bánat meghatározta részemről a film akkori megítélését is, fújjogtam magamban akkoriban az összes happy end-re, de azért nem hagyott hidegen Al Green dala arról, hogy How can you mend a broken heart, how can you stop the rain to fall down, tell me how can you stop the sun from shining… De Bill Withers is rátett egy lapáttal, hallgattam megállás nélkül, hogy Ain’t no sunshine when she’s gone, it’s not warm when she’s away.
A minap újra megnéztem a filmet, eltelt közben majdnem egy évtized, egész másként éltem meg, szörnyen realista lettem én is. Például rögtön feltűnt, hogy hatalmas lába van Julia Roberts-nek. Tudom már, hogy a szerelem nem segít át mindenen, ellenben a szeretet igen. Azonban ha őszinte akarok lenni magamhoz, meg kell állapítsam, hogy még mindig azt kívánom, bárcsak sikerült volna elsőre, amikor még naiv és álmodozó voltam. Szép gondolat a filmben, hogy bármik is vagyunk és bármik is történtek velünk, bármit is szedtünk fel az évek során, igazából mindegyikőnk csak egy egyszerű lány vagy egy fiú, aki azt kéri a másiktól, hogy szeresse. Így legyen.
